MÁSNAP

csak ülsz a sötétedő szobában, ahol a villanykörte pislákolása egyre halványabb, és szembesülsz a ténnyel, hogy az eddigi jövőképed hamis, és valótlan, és esély sincs rá
akkor érted meg, nincs már semmid.

a város kihalt, üres és fekete. csak egy-egy autó fényszórója hatol át a végeérhetetlen fekete lyukon.
a felújított játszótér maga alá temette a kivénhedt, rozsdás hintát. a bezárt boltok kirakatában meredten néz saját kétségbeesettséged.
aztán egyszer csak ott találod magad az egykori kocsma előtt, ahol első két évedet töltötted; ahol rátaláltál a családodra; ahová a legtöbb és legkedvesebb emlékeid kötnek. ahol nincs már semmi, csak az emlékek. a névtábla lekerült, a fehér, megkopott falak barackvirág színűvé váltak.
egyre csak ott ülsz a lépcsőn két darab összegyűrt papírfoszlánnyal és a régi önmagad társaságával.
mindeközben rádöbbensz, nincs már semmi, amire számíthatsz. hogy öt ember közül egy sem reagál a hívásodra, hogy a legnehezebb helyzetekben csak magadra számíthatsz.
és zokogsz mint egy elmebeteg a városban, amit végtelenül utálsz.
és nincs már senki.

a végén nem marad már senki.