emlékszem. lófarokba fogott szőkés haja minden egyes apró rezdülését követte. a mosolya az életet is jobbra derítette.
egy hétig nem találkoztunk. állítólag beteg volt.
nevetve kapta ki kezemből a karkötőt, túláradó bohósággal bocsánatot kért, gyöngét ajkát az arcomra biggyesztette. később hallgatott.
(már csak a temetőben köszönt vissza. többé nem nevetett.
a sír sötétsége és magánya megfosztotta mindentől.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése