prológus

"Mostanában sokat gondolok rá: a végeérhetetlen folyosóira, a régi arcokra a tablóin, a benne eltöltött évek folytonos körforgására. Különösen a három évvel ezelőtti állapotra. Végtére is a második otthonom volt... nem, az igazából a Zenész volt. A kocsmák világa egykor megnyugvással, végtelen optimizmussal töltött el. De mára mind csak a múltból táplálkozik. Olyan, akárcsak egy eltúlzott, túldramatizált jelenet A gyertyák csonkig égnekből [...] Nem, nem második otthon, de nem is harmadik; valahol ott a lista legvégén roskadozik egy kiélt, gyűlölt szálló, amely mindezek ellenére számos életet megváltoztató, különleges csomópont színhelye. Mégsem kaptam tőle semmit a folytonos megalázottságon és fájdalmon kívül. Valamit azért mégis:

Felnőttem

([...] sokat mesélhetne; egy néma is megirigyelné hallgatását. Szemem előtt érett férfivá). Aztán ott, azon a délutáni órán, a szélfútta óriásfákkal körbezárt parkban éppolyan magányosnak éreztem magam, mint egykori, elfeledett énem. És hirtelen minden világos... Talán azért van, mert számos kilátástalan állapotban ott volt, Ő volt a biztos pont: a kényszeres némasága, az örökös cinizmusa és a csodálatra méltó tökéletesség iránti elfojthatatlan vágya. Mégis elvesztünk egymás mellett. [...]"

(részlet)