prológus

"Mostanában sokat gondolok rá: a végeérhetetlen folyosóira, a régi arcokra a tablóin, a benne eltöltött évek folytonos körforgására. Különösen a három évvel ezelőtti állapotra. Végtére is a második otthonom volt... nem, az igazából a Zenész volt. A kocsmák világa egykor megnyugvással, végtelen optimizmussal töltött el. De mára mind csak a múltból táplálkozik. Olyan, akárcsak egy eltúlzott, túldramatizált jelenet A gyertyák csonkig égnekből [...] Nem, nem második otthon, de nem is harmadik; valahol ott a lista legvégén roskadozik egy kiélt, gyűlölt szálló, amely mindezek ellenére számos életet megváltoztató, különleges csomópont színhelye. Mégsem kaptam tőle semmit a folytonos megalázottságon és fájdalmon kívül. Valamit azért mégis:

Felnőttem

([...] sokat mesélhetne; egy néma is megirigyelné hallgatását. Szemem előtt érett férfivá). Aztán ott, azon a délutáni órán, a szélfútta óriásfákkal körbezárt parkban éppolyan magányosnak éreztem magam, mint egykori, elfeledett énem. És hirtelen minden világos... Talán azért van, mert számos kilátástalan állapotban ott volt, Ő volt a biztos pont: a kényszeres némasága, az örökös cinizmusa és a csodálatra méltó tökéletesség iránti elfojthatatlan vágya. Mégis elvesztünk egymás mellett. [...]"

(részlet)

emlékezés egy nyár-éjszakára

a tekinteted emléke olyan elevenen él, hogy felperzsel mindent maga körül.
az alkony gyorsan talált meg, akárcsak a nyár íze a nyelveden.
egy pillanatra elhiszem: minden örökké tart.
legalábbis akkor. ott.
végleg.

90's

A szobanövényeim, a zöld teám,

a cigarettám.

A fényem.

ó azok a kilencvenes évek.

a bakelit és a cigarettás doboz

rágógumi és kazetta.

szükségállapot

_az egész jellemed taszít, ellök magadtól.

a személyiséged, a puszta valód undort kelt.

képtelen vagyok a közeledben maradni ezek után.
közöny/önirónia.        

mégis mindig..

_elolthatatlan gyufa kád hideg vízben.

a Világ haldoklik, és csak Mi tehetünk ellene

                (akiknek mindez köszönhető)

.

sotnof géle ygav men kasc neűrezsyge

.keniknes