ma arra keltem, hogy elkéstem az életemből. fél óra és borult minden. fél órát késtem a terapeutámtól, majd mindent a fehér asztalra okádtam a rózsaszín szobájában. meséltem neki a levegővételről, a gyermekkori antitraumáimról, még egy kicsit anyámról is.

ez a belső én-kép eléggé elveszett és eltűnt. egy ködfátyol mögül figyel, mint ahogyan eddig is kísérte az életemet. nem tudom, miért nyomom el őt, és tettetem magamat echte fogyasztói picsának. 

annyira nehéz és súlyos témákat érintettünk, hogy hirtelen elfelejtettem, és játszi könnyedséggel vágtam a fejéhez mindent. még csak nehéz sem volt

 úszunk a liberalizmus tengerében, és észre sem vesszük, hogy közben megfosztanak az alapvető jogainktól. folyamatos gyomorgörcs és hányinger közepedte nézem ezt, mint egy legutolsó köztelevíziós adást.

mostanában kicsit befelé koncentrálok. zavar, hogy nyitott lettem, de zavar ha zárt vagyok. ez a kettősség megöli a lelkemet.

rosszul vagyok, ha társaságba kell mennem, egy oldalam le van blokkolva. ilyenkor már csak elszívok egy cigarettát.